Prológus

- Meggondoltam, magam, nem akarok menni - torpantam meg a 2. kerületi Budai műjégpályánál - Menjünk inkább haza, az 5. kerület nincs messze innen - vigyorogtam idegesen, majd megfogtam apu kabátja szélét, jelezve, hogy menni szeretnék.

- Nem megyünk sehova! - fogta meg anyu a vállamat - Ügyes leszel - térdelt le elém, így homloka pont a hasamig ért, ami elég nevetséges látványt nyújthatott.

Nagyot sóhajtva indultam el a fehér, műanyag tetejű épületbe.

Az épület belülről hatalmas, elején egy kis korcsolya bérlővel, majd beljebb a pályával.
A zsűri már a hosszú asztalnál ült, ami a korcsolyázók előtt helyezkedett el. Néhány pad volt a pálya előtt, gondolom, ülőhelynek szánták. A pálya fölött volt egy tábla, ahová az aktuális pontokat szokták kiírni. Kiáltások, sikongatások töltötték be a teret, amitől még jobban elbizonytalanodtam.

Délben megszólalt a hangosbemondó, ami minden embert - kivéve a versenyzőket - kitessékelt a helyszínről. Féltem. Mi történik, ha nem sikerül majd a verseny? Bár elég jól korcsolyázok, de azért ezeken is szoktam néha parázni. Aztán bevillant a fejembe Lívia önelégült mosolya. Hogy törné ki a lábát az a kígyó! Na jó, ez azért durva volt.
Lívia a legnagyobb riválisom. Régen megpróbáltam vele jóba lenni, de amikor helyette nyertem meg egy versenyt, akkor kiakadt, és ellenségnek nyilvánított. Nos, ha ő bunkó, én is az leszek, álltam hozzá a dologhoz. Azóta folyamatosan versenyzünk egymással, hogy ki a jobb korcsolyázó.
- Eszti! - hallottam a saját nevemet.
Hátrafordultam, és a legjobb barátnőm karjába vetettem magam.
- Dius! Hogy kerülsz ide? Már mindenkit kiküldtek - néztem rá döbbenten.
- Besurrantam - legyintett. - Muszáj látnom, ahogy megnyered ezt a versenyt.
- Na jó, azért ne tervezd el előre! - nevettem. - Nem biztos, hogy én leszek a győztes.
- Akkor ki? Lívia? Az a csaj semmit se tud! Ezerszer jobb vagy nála!
- Köszi a bátorítást - mosolyogtam.
- Aha, aha, bátorítás meg minden, de most sipirc öltözni, mert különben hátsón rúglak!
- De akkor nem tudom megnyerni a versenyt - kacsintottam.
- Na ez a beszéd! De tényleg, nyomás! - lökdösött.
Még egyszer megöleltem, és szemügyre vettem, hogy hova ül le, majd elindultam az öltöző felé.

Mindig tudtam az irányt, így ezt most se felejtettem el. Amikor beléptem az öltözőbe, azonnal a kedvenc helyem felé indultam, ám láttam, hogy valaki már elfoglalta azt helyettem. Felismertem a nagyon giccses, és színes ruhákat... csak egy ember lehet ekkora bunkó, hogy direkt az én helyemre pakol le.
Nem érdekelt, letettem mellé a saját cuccomat, de aztán egy gúnyos hangot hallottam magam mögött:
- Vak vagy Szalai? Nem látod, hogy ott van a cuccom?
Hátrapillantottam, és összetalálkozott a tekintetem a 180 centis, fekete hajú boszorkánnyal. Igaz, hogy most nem túl jó alkalom a siránkozásra, de egy szürke verébnek éreztem magam mellette. Lívia fekete haja, és gyönyörű kék szeme csak úgy sugárzott. Én meg... hát. Egy 160-170 centis barna hajú lányka ként álltam mellette, és mindig is tudtam, hogy nem lehet eldönteni, hogy zöld, vagy sárgászöld szemem van. Hát igen, mindig irigykedtem az ilyen lányok külseje miatt, mint ami Líviának is volt.
Ránéztem a cuccára, majd hirtelen felindulásból az egészet egy nagy lendülettel a földre söpörtem.
- Nem, Lívia, nem látom a ruháidat. Te látod? Ja, ott van a földön. Tudod, neked is ott van a helyed.
Líviának a torkára forrt a szó. Felkapkodta a ruháit, és elviharzott. Legalább nincs egy banya a közelembe, így nyugodtan összeszedhetem a gondolataimat.
Gyorsan felkaptam a ruhámat, összefogtam a hajam, és kimentem az öltözőből. A tatyómat ott hagytam, mert tudtam, hogy nem fogják elvinni.
- Na? - pördültem meg Dius előtt, megmutatva neki az új rucimat.
- Eszméletlenül jól áll neked! Nagyon passzol hozzád a zöld szín. Kiemeli a szemedet.
- A szemem nem is zöld. Hanem valami mutáns színe van - morogtam.
- Legalább egyéni! Miért, olyan akarsz lenni, mint Lívia? Nézz csak rá! Ilyen csajból van vagy egymillió. Belőled meg csak egy - simogatta meg a karom.
- Muszáj megnyernem ezt a versenyt. Vagy nem feltétlen megnyernem, de leelőznöm Líviát - sóhajtottam.
- Miért? - húzta fel a szemöldökét.
- Az edzésem után hallottam, ahogy Ági és Éva néni azon vitáznak, hogy melyikünk a jobb. Én, vagy Lívia,
- Ági néni? Az meg kicsoda?
- Lívia edzője. Ezért szeretném leelőzni Líviát. Mert akkor Éva néni büszke lesz rám.
- Értem. Hát, most meglátjuk,
- Micsoda? - úgy néztem rá, mintha nem lenne normális.
- Pont ő jön. Nézd! - mutatta.
És igen, amikor megszólalt a zene, Lívia belekezdett az előadásba. Mint mindig, most is fantasztikus volt. Rengeteg pörgős ugrást vitt bele, amit mindig tapssal jutalmaztak a többiek. Én nem fogok ilyeneket ugrani, mert ezek nekem nem mennek. Pedig rengeteg pontot ér. Jó párszor megpróbáltam elsajátítani, de nem ment.
Hát, attól még lehet, hogy lehagyom.
Amikor Lívia végzett hatalmas tapsot kapott. Boldogan mosolygott, majd amikor lement a pályáról, követtem a tekintetemmel. Lelépett a jégről, majd a pasija karjába vetette magát. Hát persze, Lívia gyönyörű, ezért biztos, hogy van fiúja. Összeszorult a szívem, amikor megláttam őket. Tök ciki, de 16 évesen, még egy fiúm se volt. Sőt, még nem is csókolóztam. Dius viszont már a 4. pasiján is túl van.
- Szalai Eszter. Várjuk a pályára!
- Ügyes legyél! - szorította meg Dius a kezemet.
Felsóhajtottam, majd elindultam.
Amikor a jégre rácsúsztam, megtapsoltak, Dius pedig egy "Hajrá"-t kiáltott. Beálltam az alapállásba, majd vártam, hogy elinduljon a zene.

Amikor a produkció háromnegyedénél jártam, rápillantottam a fenti táblára. Ó, bakker! Pont 10 pont kellene, és lehagyom Líviát. Az az ugrás, ami nem megy, pont 10 pontot ér... azt hiszem.
Úristen... mindjárt vége a számnak, nem kaptam több pontot, mint Lívia, Éva néni el lesz keseredve - persze nem fogja kimutatni - Dius pedig csalódott lesz, mert nem nyertem.
Egy megoldás lehetséges. Megpróbálom azt az ugrást. Talán sikerülni fog. Ha nem, akkor max. elesek. Egy próbát megér. Vettem egy lendületet, és felugrottam.
De ugyanaz történt, mint eddig is. Sőt, rosszabb is...
Miután felugrottam, nem tudtam biztos talpra érkezni. Megcsúszott a lábam, és egy hatalmas reccsenést követve - ami a derekamnál történt - elestem. Ráestem a jobb kezemre, ami szerintem el is tört. A fejem hozzácsapódott a jéghez, majd elterültem. Nem éreztem semmit. Gyenge voltam, nem tudtam felállni, és elkezdett minden sötétedni. A kinti hangok elkezdtek tompulni, majd végleg belekerültem a végtelen sötétségbe, Az utolsó amit hallottam, az Dius kétségbeesett sikítása, és az emberek kiáltása volt...